Borderline Személyiségzavar egy beteg szemszögéből

Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá a bejegyzéshez, annyi minden mondanivalóm van. Ennek ellenére megpróbálok olyan rövid és tömör áttekintést adni arról, amit átélek/átéltem, amennyire csak tudok.
2007 nyarán kezdődött pszichiátriai kezelésem, folyamatos öngyilkossági gondolatok és mélydepresszió miatt. Azt hiszem, elég karikaturisztikusan Borderline-os módon kerültem orvoshoz; egy internetes ismerősöm küldött el, miután naponta órákig csak az öngyilkossági gondolataimról és fenyegetőzéseimről beszéltem neki. A körülöttem élőket vagy nem érdekelte, vagy észre sem vették, mi zajlik bennem. Ekkor 17 éves voltam. A győri Zrínyi kórház ambuláns pszichiátriai gondozójába vettek fel betegnek, a diagnózis súlyos depresszió és skizofrénia volt, mint két év után kiderült, helytelenül. Azonnal megkezdődött gyógyszeres kezelésem Risperdallal és Fevarinnal. Egy-másfél hónap alatt közel 20 kilót híztam, de az öngyilkossági gondolatok megszűntek, mint ahogy a többi gondolatom is. Visszagondolva szinte teljes zombivá váltam. Napi 14-16 órákat aludtam, folyamatos ürességet éreztem, nem volt kedvem semmihez a számítógépezésen és a fekvésen kívül. Aztán szépen lassan az öngyilkossági gondolatok is visszatértek, úgy emlékszem, 2-3 hónap után. Tagadhatatlanul kevesebbet foglalkoztam ezekkel, mint korábban, de az életszínvonalam ugyanúgy alacsony maradt a zombi lét miatt. A gimnázium 12. osztályát jó eredményekkel zártam, leérettségiztem, a rossz gondolataim elöl a tanulásba menekültem. Részben. Ugyanakkor körülbelül fél évvel pszichiátriai kezelésem megkezdése után, 2007 novemberében elkezdtem falcolni magam. Pengével vágtam meg a könyököm feletti karrészt. Utólag abszolút úgy látom, hogy ennek annyi funkciója volt az életemben, hogy megpróbáltam felkelteni az emberek érdeklődését, hogy figyeljenek rám, ám teljesen rossz módszerrel próbálkoztam, ráadásul teljesen sikertelenül. Akkori pszichiáterem, amikor elmondtam neki, hogy falcolok, "kedvesen" megállapította (mivel elég sok fekete ruhát hordok), "Nos, Krisztina, akkor ön már teljesen olyan, mint egy emos." Igazán jólesett nekem ez az akkori lelkiállapotomban, így jó Borderline-oshoz híven rögtön ellenségként könyveltem el. Onnantól fogva megint magamba zárkóztam a kezdeti megnyílás után.
Azután következett az egyetem 2008 őszétől. Magamtól úgy döntöttem, leállok a gyógyszerről, amit egyik napról a másikra meg is tettem. Úgy éreztem, sikerült beilleszkednem és végre stabil kapcsolatokat kialakítanom, ám ez az 'elméletem' hamar megdőlt. A második félévre a hatalmas, folyamatos és rapid sebességű hangulatingadozásaim, a minden téren megtalálható instabilitásom, homályos és szétesett önképem, hatalmas mértékű függésem a többiektől meghozta a 'gyümölcsét'; minden új közeli kapcsolatomat elvesztettem, és teljesen magamra maradtam. Megint a tanulásba menekültem, a természettudományt használva fel kapaszkodónak. Korábban történt ugyanígy ez a vallással is, még a falcolás elkezdése előtt. Ugyanakkor a vallással való kapcsolatom nagyon ambivalens volt, egyszer 'függtem' tőle, másszor 'gyűlöltem'. Majdnem minden dologgal, emberrel, stb-vel való kapcsolatomban ugyanez a fekete-fehér, imádat-gyűlölet minta volt megtalálható. Akármire vagy akárkire 'rá tudtam függni' igen rövid idő (akár egy-két nap) alatt is, és ugyanilyen gyorsan el is tudtam dobni, megutálni az adott dolgot, személyt, egyszerűen csak azért, mert meguntam, vagy akár egy apró negatív impulzus (beszólás, ugratás, találkozó elhalasztása, visszautasítás, sikertelenségélmény) miatt. Elmagányosodtam, szociális kapcsolataim alig voltak (egy barátnőm tartott ki mellettem mindvégig, amiért csak csodálni tudom, én nem bírtam volna elviselni azt az embert, aki voltam), számítógépfüggővé váltam, mivel úgy éreztem, csak ott tudok kapcsolatokat teremteni, csak az van elérhető közelségben. Eközben egy kollégiumban laktam, ahol a háromfős szobából egyik szobatársammal gyűlöltük egymást; ugyanakkor ott volt kb 200-230 ember, akikkel meg se próbáltam barátkozni. Bezárkóztam. Felépítettem egy szerepet, és annyira hazudtam magamnak, hogy az én vagyok, hogy lebontani is sok munkába és időbe telt. Szinte nárcisztikussá váltam a külső szemlélő számára. Nemi identitászavaromra (leszbikusságom), amit még máig nem tudok száz százalékig tisztán látni, édesapámtól gyakran azt a megjegyzést kaptam, hogy bizonyára én nem is érzem magam nőnek, hanem férfi vagyok belül. Erre válaszul tudatalatti tiltakozásom miatt csak szoknyát és magassarkú cipőt voltam hajlandó viselni hónapokig, függetlenül az alkalomtól, időjárástól. Személyiségem teljesen szétesett, és csak ezzel a látszatszemélyiséggel tudtam magam egyben tartani, több-kevesebb sikerrel. Aztán amikor az utolsó barátaim is kezdtek távozni mellőlem, megint előjöttek a szuicid gondolataim. Ekkor fordultam pszichiáter-pszichoterapeutámhoz, aki beutalt Tündérhegyre.
Május 26-án költöztem be az osztályra. Rengeteg munka, gondolkodás, teljes életszemlélet-váltás és kinyílás kellett hozzá, de úgy érzem, már nagyon jól haladok a gyógyulás felé. Egyéni pszichoterápián, kiscsoportos terápián és művészetterápián veszek részt. Kezelőm, Dr. Petrovszki Irén (ez itt a reklám helye :)) kimondhatatlanul sokat segített nekem. A kezdeti időszakban nem értettem, hogy működik a pszichoterápia. Azt hittem, bemegyek oda, befekszem, és megjavítanak a gondos kezek, mint egy rossz mosógépet. Csak mikor már elértem egy bizonyos szintre, akkor láttam be, hogy mindenre nekem kell rájönnöm, majd megváltoztatnom, mert más ember nem tudja megváltoztatni az én életem, érzéseim. Naphosszat magamon gondolkodtam, analizáltam magam, míg eljutottam egyes problémáim gyökeréig. Ha felmerül egy probléma, az első dolog, amit meg kell tennünk, feltenni a kérdést: miért zavar ez minket? Addig kell kérdezni az egyes válaszok után azt, hogy miért, míg a gondolkodás miatt eljutunk a probléma valódi okáig. Ezután már képesek vagyunk azzal dolgozni. Nagyon sokan feladják a pszichoterápiát, épp azért, mert ezt nem tudják belátni, vagy belátják, de úgy gondolják, túl nehéz, és ők nem képesek változtatni. Ameddig az ember nem jut el arra a szintre, hogy tényleg változtatni akarjon, bármi, akár fájdalom, sok nehézség árán is, addig nincs értelme belevágni a pszichoterápiába, mert az bizony nem rövid időt vesz igénybe, és nem kevés energiát, főleg nálunk, Borderlineosoknál. De megéri. Meg kell tanulnunk túllépni azon, hogy ki, mikor, hogyan hibázott, és ezáltal ráfogni az egész kalamajkát, betegséget, és ugyanakkor azon is meg kell tanulnunk túllépni, hogy a betegségünkre fogjunk mindent. Hallottam már illető szájából ezt a mondatot: "A szakemberek azt mondják, azt írják az interneten, hogy nem lehet meggyógyulni a Borderlineból! Nem fogok meggyógyulni, bármit teszek is!". Ilyen hozzáállással ne is várjon senki javulást. Az egy dolog, hogy a statisztika mit mond, az meg egy másik, hogy mi alkotjuk a statisztikákat. MI vagyunk azok, akikről ezt írják. Azaz ha nagyon küzdünk és meggyógyulunk, nem is teljesen, de nagyjából, talán a szakemberek is készítenek majd új statisztikákat. Ha te nem akarsz meggyógyulni, mert kényelmesebb a betegséged, abban fetrengeni, és rettentően sajnálni önmagad, akkor nem is fogsz meggyógyulni. De ha meg akarsz gyógyulni, meg akarod változtatni az életed, akkor nem a statisztika fogja megmondani, hogy meg tudsz-e gyógyulni vagy nem. Az én betegségem idén májusra olyan szintre fajult, hogy én csodálkozom azon, hogy itt vagyok. Tündérhegy három hónapja alatt nagyon sok fájdalmat éltem át, nagyon sokat kellett küzdenem, hogy feladjam a rossz dolgaim (pl a falcolást, ami nagyon elfajult), de megcsináltam. Fájt, de túléltem. Tudom, még nem vagyok teljesen gyógyult, de kaptam egy olyan biztos alapot, amin már elkezdhetem élni az életem. Végre értem magam, értem az embereket, és a támaszt csak részben keresem magamon kívül. Már nem gyűlölöm magam, és nem is imádom, hanem elfogadom. Már nem gyűlölöm az embereket, nem függök tőlük olyan mértékben, mint eddig, és nem idealizálom őket túl. Kitisztult a 'látásom', hála Tündérhegynek, és az ottani embereknek, terapeutáknak, nővéreknek, és saját magamnak.
Mikor Tündérhegyre mentem, határozottan elutasítottam a gyógyszeres kezelést a korábbi rossz tapasztalatok miatt, de egy idő után magam láttam be, kell egy kis plusz támogatás, mert az agyammal tudtam, élni szeretnék, de féltem, nem tudom majd megállni az öngyilkosságot. Ekkor kaptam a gyógyszereim. Jelenleg Ketileptet szedek, ami egy antipszichotikum (régebbi öngyilkossági gondolataim és terveim ellen), szorongásoldó és hangulatjavító hatással. Semmi mellékhatást nem tapasztalok, nagyon jól használ nálam. Emellett még szedek Rivotrilt, szintén szorongásoldó hatással, és szintén csak jó tapasztalataim vannak róla.
Szinte biztos vagyok benne, kihagytam egy csomó dolgot ebből a bejegyzésből, de ha valakit érdekel valami, küldjön egy emailt vagy írjon egy kommentet, szívesen válaszolok.